Minél idősebb vagyok, annál feltűnőbb számomra, hogy eltűnök a saját életemből. Régebben úgy fogalmaztam meg, hogy a saját kocsimban a hátsó ülésen ülök (még csak nem is az anyós ülésen!), és nézem, hogy merre visznek. Néha ijesztő, de bele lehet(ne) szokni, csak nem tudok. Szóval történnek a dolgok, velem és mellettem, de a legritkább esetben érzem, hogy én irányítom őket. Lehet, hogy ebben az életemben azt kell megtanulnom, hogy hogyan lehet – jól – élni a kényszerpályán. (Régi vicc, hogy már az előző életeimben sem hittem a reinkarnációban…)
Mostanában már nem gondolok erre olyan gyakran, kezdem elfogadni, hogy ez így alakult és kész. Azzal vigasztalom magam, hogy lehetne sokkal rosszabb is, ez mégiscsak egy elég jó megoldás. Nem a legjobb, de az nem létezik. Mert mi van, ha ez ember egyedül marad. Társ nélkül. És ráadásul még szeretni is tudja a helyzetét. Nem hiányzik senki, aki mellettem szuszog, beleszól vagy nem szól bele mindenbe, és a kényszerű megszokások ismétlődése. Ha van az is baj, ha nincs az is. Mert helyette itt van a nagy családom, a gyerekeim és az unokáim. Szinte minden percemet kitöltik, hiszen együtt élünk. Nem lehet csak úgy szabadságra menni, kimenőt kérni, hiszen nekik is ez az otthonuk. És jó is ez, de mellette nagyon fárasztó. Napi 24 órát ügyeletbe lenni, már megterhelő hatvan fölött, akkor is, ha a teljes felelősség már egyre ritkábban az enyém. Meddig lehet természetesnek venni, hogy én mindig vagyok, és bármikor előhívható. És mikortól áldozat? Mikortól van, hogy “feláldozom” magam? Miért áldozat? Mit tudnék másként csinálni? Vannak barátaim, szervezek magamnak programokat, utazásokat, de mégis, mikor hazajövök megint rám tör a “kalitka” érzés. Gyönyörű és összkomfortos, de kalitka.
A szörnyű az egészben, hogy azt sem tudom mi lenne jó helyette. Az egyedüllét gondolata megijeszt, de nem annyira, hogy ne vágyjak rá,csak annyira, hogy ne tegyek érte semmit. A társkeresésbe már többször belevágtam, de mindig az lett a vége, hogy ne, csak ezt ne. Miért ne? Mert szeretem a magányt. Szeretem, ha akkor és azt csinálhatok, amit akarok. Régóta vagyok egyedül, megszoktam, hogy nem kell alkalmazkodnom egy társhoz. Van helyette egy nagy családom. A kettő együtt sok, de nem cserélném föl egyiket a másikért.
Akkor? Az olasz (a felmenőik tényleg) nagycsaládi mentalitás már teljesen kimerített. Az állandó ricsaj, sikítozás, veszekedés egy idő után minden energiámat elszívja. Amíg az ember fiatal , addig ez az élet, de ha elmúlt a hat iksz, akkor már nem az igazi. Nagyon nem. És most itt a nagy kérdés. Merre előre? Van még előre, vagy marad a vegetálás? A virágok is szépek, ez az összes hasznuk, mégis megtartjuk őket. Oké, de én már szép se nagyon vagyok. Hasznom még van valamennyi, amíg jó vagyok szakácsnak és bébiszitternek, de aztán? Jó, talán nem raknak ki a jégtáblákra, de nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy hol vagyok ÉN a történetben?!
Mi az, ami életben tart akkor, ha már nincs miért élni? Persze, most jön a sok pozitív gondolat, hogy az unokák, meg a a gyerekek, meg a tavasz, meg minden. Igaz, de mi közöm nekem ehhez? Kell, hogy legyen valami értelme, vagy meg lehet tanulni csak úgy lenni, bele a vakvilágba? De ehhez kellene a választott magány, az, hogyha akarok, akkor lehessek egyedül magamnak. Élvezzem a tavaszt, a napsütést és mindent, amit élőként kaphatok. De ha nem? Ha sors más lapokat osztott? Akkor fogadjam le azt, ami van, mert szeretni kell az esőt, hiszen, ha nem szeretjük, akkor is esik.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: