A mai napi okosságom, amin sikerült felbosszantanom magam, hogy kiderült láthatatlan vagyok. Reggel mentem kocsival az irodába és már félúton feltűnt, hogy láthatatlanná váltam. Az első kereszteződésnél úgy vágott elém egy Ford, hogy kis híján leszorított az útról. Nem vett észre. Pedig, elég feltűnő színű autóval járok és egy játékautónál azért valamivel nagyobb. A második megrázkódtatás akkor ért, amikor egy kerékpáros úgy kanyarodott balra, hogy majdnem a kocsi oldalába csapódott. Ezen úgy felháborodott, hogy teli torokból leüvöltött, pedig amúgy is kis híján infarktust kaptam a hirtelen találkozástól. Amíg félreálltam, hogy kiheverjem a találkozást, azzal nyugtattam magam, hogy lám-lám mégsem vagyok teljesen láthatatlan. Már azt hittem vége a reggeli megpróbáltatásoknak, amikor az iroda előtti úton egy hölgy (tényleg, egy igazi) vágódott ki az óvodából, egyenesen a motorháztetőn landolva. Nem láthattam, mert a parkoló autók közül rohant ki, a sajátjához igyekezve. De mivel én még mindig nem voltam látható, ezért nyilván elütött. Persze, megint én voltam a hibás, mert kb. tizenöttel száguldoztam (parkolót kerestem) az óvoda előtt. Mivel csak annyi baja lett, hogy koszos lett a vajszínű (téli?) kabátja az én,- hát valljuk be, elég koszos – kocsimtól káromkodva elviharzott. Most már azt is tudom, hogy milyen érzés, ha elüt egy gyalogos. Nem jó.
Délig megőriztem az inkognitómat. Csendben, és nem túl szorgalmasan tettem a dolgom, amíg meg nem untam. (A magam főnöke vagyok, ha nem dolgozom, nem is eszem…) De mivel éhes voltam, így elsétáltam ebédelni. Kiderült, gyalog is láthatatlan vagyok. Amikor egyenesen, célirányosan közlekedtem a járdán, a szembe jövők véletlenül se tértek ki. Inkább nekem jöttek (kipróbáltam), mint arrébb menjenek. Az étteremben helyre állt a rend. A felszolgálók és a konyhás nénik is láttak engem, mert fogadták a köszönésem és nem csak a rendelést vették fel, hanem az ételt is kihozták és fizetni is tudtam.
A délutáni GDP nem haladta meg az egy Ft-ot, mert azon okoskodtam, hogy mi történik velem. Velünk. Miért nem vesszük észre a körülöttünk lévő világot és miért sikítjuk le a másik fejét, ha valamit elrontottunk. A férfi a Fordban telefonált, a kerékpáros füléből madzag lógott, valamit hallgatott, a hölgy az oviból jövet úgy el volt foglalva saját magával, hogy azt se vette volna észre, ha egy repülő landol mellette. (Csak, ha összekoszolja a ruháját.) A gyalogosok is annyira a maguk világába merülve vágták az utat, mint egy csörtető bika, hogy az ember úgy érzi, jó, ha nincs útban és inkább kitér.
Elkeserít a gondolat, hogy ide jutottunk. Az emberek nem sétálnak, hanem rohannak, nem beszélgetnek, hanem rövid üzenetekkel bombázzák egymást. Nincs, vagy egyre kevesebb szerepe van az emberi szónak, a kedvességnek, a megbánásnak, a megbocsátásnak. És most hagyom abba a hiábavaló rágódást a XXI. század elidegenedéséről, mert tudom, hogy ez így nem igaz. Ezek az emberek otthon lehetnek szerető férj és apa, kedves és megértő feleség és anya, szorgalmas és szófogadó gyerek. (Bár nem hiszem, de tegyük fel.) Csak a külvilágban törtető, senkit és semmit figyelembe nem vevő emberek, akik úgy érzik, hogy a világ értük van. A többiek álljanak félre. És mi félreállunk, mert nem akarunk harcolni, vitatkozni, veszekedni. Ez a világ erről szól, hogy megmondják mit tegyünk vagy ne tegyünk, miről mit gondoljunk vagy ne, de még azt is, hogy szabad-e.
Mindig ilyen volt a világ, csak néha talán nem ennyire. Aki el tudja magában fogadni ezt a helyzetet, az egy szerencsés ember. Nem dühöng, nem őrjöng, mert minek, hiszen úgysem változik semmi se. Megpróbál élni, ahogy hagyják és ahogy tud. Megpróbál boldog lenni a maga módján és ha elég kalandvágyó, akkor itt marad és megpróbálja a gyerekeit tisztességre és emberségre nevelni. (Na, de ez már tényleg az utópia világa.) Ha nem tudja elfogadni a méltánytalanságot, akkor dühöng, káromkodik és jól agyvérzést vagy infarktust kap.
Mi a megoldás? Mindenki tudja a választ: az nincs. De azért néha olyan jó lenne egy-két vadbarmot úgy Isten igazából jól pofán vágni!!!!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: